Szövegek a romantikus hős bemutatásához

Az első két szöveg egyazon regényből származik, egy történet összetartozó két eleme. Nektek nem jelenthet nehézséget összekapcsolni a részleteket kerek történetté. Az elbeszélői magatartás mennyiben rokon az Anyegin elbeszélőjével? Miben tér el lényegesen? A bemutatott szereplők közül a püspök milyen ember?

III
Hősies engedelmesség

Az ajtó kinyílt.

Sarkig tárult hirtelen, mintha valaki erélyes és elszánt mozdulattal belökte volna.

Egy férfi lépett be.

Ezt a férfit már ismerjük. Az az utas, akit az imént láttunk, mikor bolyongva keresett magának fekvőhelyet.

Belépett, még egy lépést tett előre, aztán megállt. Az ajtót tárva-nyitva hagyta maga mögött. Hátizsákja a vállán, kezében a botja, szemében zord, merész, fáradt és erőszakos kifejezés. A kandalló tüze megvilágította. Riasztó, baljós jelenség volt.

Magloire-nénak annyi ereje sem volt, hogy fölsikoltson. Reszketett, a lélegzete is elállt.

Baptistine kisasszony hátranézett, megpillantotta a belépő idegent, és ijedtében fölemelkedett. Aztán lassan a kandalló felé fordította fejét, s ahogy szeme a bátyjáéval találkozott, arca mélységesen nyugodt és derült lett megint.

A püspök higgadt tekintettel nézte az embert.

Már éppen meg akart szólalni, hogy megkérdezze a jövevénytől, mit kíván, amikor ez két kézzel botjára támaszkodva végigjártatta pillantását az aggastyánon és a két nőn, és be sem várva a püspök kérdését, hangosan mondta:

- Tessék! Jean Valjean a nevem. Gályarab vagyok.Tizenkilenc évi rabság után négy napja szabadultam, és úton vagyok Pontarlier felé, ahová irányítottak. Négy napig jöttem Toulonból. Ma tizenkét mérföldet gyalogoltam. Este, mikor ideértem, bementem egy fogadóba. Onnan elküldtek a sárga útlevelem miatt, amelyet előzőleg bemutattam a polgármesteri hivatalban. Be kellett mutatnom. Elmentem egy másik fogadóba. Ott azt mondták: "Takarodj!" így jártam mind a két helyen. Sehol sem adtak szállást. Elmentem a börtönhöz; a kapuőr nem eresztett be. Meghúzódtam egy kutyaólban. A kutya megmart és elűzött, akárcsak az emberek. Mintha tudta volna, ki vagyok. Kimentem a mezőre, hogy majd alszom a szabad ég alatt. Az égen nem voltak csillagok. Gondoltam, esni fog, és nincs Isten, aki megakadályozza, hogy essen. Visszatértem hát a városba, hogy keressek egy kapumélyedést. Itt a téren egy kőpadra heveredtem. Egy jóasszony az ön házára mutatott, és azt mondta: "Kopogtass azon." Kopogtattam. Miféle ház ez? Vendégfogadó? Van megtakarított pénzem. Százkilenc frank tizenöt sou, amit a munkámmal kerestem tizenkilenc év alatt a fegyházban. Fizetek, amit kérnek, bánom is én! Van pénzem. Nagyon fáradt vagyok, tizenkét mérföldet gyalogoltam, meg is éheztem. Itt maradhatok?

- Magloire-né - szólt a püspök -, tegyen az asztalra még egy terítéket.

Az ember három lépést tett az asztalon álló lámpa felé.

- Kérem - kezdte újból -, nem értjük egymást. Nem hallotta? Gályarab vagyok. Fegyenc. A fegyházból jövök. - Nagy sárga papírlapot vett elő a zsebéből, és szétteregette. - Itt az útlevelem. Láthatja, sárga. Arra való, hogy mindenhonnét elűzzenek. El akarja olvasni? Én tudok olvasni. A fegyházban megtanultam. Van ott iskola, tanulhat, aki akar. Hallgassa meg hát, mi van az útlevelemben: "Jean Valjean szabadult fegyenc, született..." Mindegy... "Tizenkilenc évet töltött a fegyházban. Öt évig betöréses lopásért volt elítélve. További tizennégy évig négyrendbeli szökési kísérletért. Nagyon veszedelmes ember." Így áll a dolog! Mindenünnen kidobtak. Innét nem? Fogadó ez a ház? Kapok ennivalót és fekvőhelyet? Van istállójuk?

- Magloire-né - szólt a püspök -, tegyen friss huzatot az alkóvbeli ágyra.

Említettük, hogy a két nőnek a püspök óhaja parancs volt. Magloire-né kiment, hogy teljesítse a parancsot.

A püspök az idegenhez fordult:

- Foglaljon helyet, uram, és melegedjék. Mindjárt asztalhoz ülünk, vacsora alatt megvetik az ágyát.

Az ember most megértette. Eddig komor és kemény vonású arca egyszerre tökéletesen megváltozott, ámulat, kételkedés, öröm kifejezése váltakozott rajta. Hebegett, mint egy eszelős:

- Igazán? Itt maradhatok? Nem kerget el? Engem, a fegyencet? Uramnak szólít! Nem tegez! "Takarodj, kutya!" Eddig csak ezt hallottam. Azt hittem, innen is elűznek. Ezért mondtam meg mindjárt, ki vagyok. Ó, az a jóasszony, aki ide utasított! Vacsorát kapok! Ágyat! Matracos, lepedős ágyat, mint bárki más. Én, aki tizenkilenc éve nem aludtam vetett ágyban! Igazán azt akarja, hogy maradjak? Páratlan nemeslelkűség! De különben van is pénzem. Mindent jól megfizetek. Bocsánat, fogadós úr, mi is a becses neve? Fizetek, amennyit kér. Ön valóban derék ember. Fogadós, ugyebár?

- Pap vagyok - mondta a püspök -, itt lakom.

- Pap! - kiáltott fel az ember. - Ó, derék, jólelkű pap! Így hát nem is kér pénzt? Plébános, ugye, ennek a nagy templomnak a plébánosa? Ejnye, milyen buta vagyok! Nem vettem észre, hogy papsapkát visel!

Ezalatt hátizsákját és botját letette egy sarokba, útlevelét zsebre dugta, és leült. Baptistine szelíden pihentette rajta a szemét. Az idegen tovább beszélt:

- Magában van emberség, plébános úr. Nem veti meg az embert. Egy jó pap igazán jó tud lenni. Hát nem kívánja, hogy fizessek?

- Nem! - felelte a püspök. - Tartsa meg a pénzét. Menynyije is van? Ha jól értettem, százkilenc frank...

- És tizenöt sou.

- Százkilenc frank tizenöt sou. És mennyi idő alatt kereste meg ezt a pénzt?

- Tizenkilenc év alatt!

- Tizenkilenc év! - sóhajtott a püspök.

Az ember folytatta:

- Még minden pénzem megvan. Négy nap alatt az úton mindössze azt a huszonöt sout költöttem el, amit úgy kerestem, hogy Grasse-ban szekerek kirakodásánál segítettem. Minthogy ön pap, elmondom, hogy nekünk is volt lelkészünk a fegyenctelepen. Sőt egyszer püspököt is láttam. Méltóságos úrnak titulálták. A marseille-i fő-fő püspök volt. Plébános, aki az összes plébánosok fölött van. Elnézést kérek, ha rosszul mondom, de a magamfajta, hiszen tudja, nem ért az ilyesmihez. Misét mondott a fegyenctelep közepén fölállított oltárnál, valami csúcsos, aranyos volt a fején. Csak úgy szikrázott a déli napban. Háromfelől fölsorakoztunk. Velünk szemben ágyúk voltak, égő kanóccal. Nem jól láttuk a püspököt. Beszélt is hozzánk, de nem hallottuk, mert nagyon messze volt. Hát ilyen egy püspök.

Mialatt beszélt, a püspök betette az ajtót, mely tárva-nyitva maradt.

Visszajött Magloire-né. Tányért hozott, az asztalra tette.

- Magloire-né - szólt hozzá a püspök -, tegye ezt a tányért jó közel a tűzhöz. - Aztán vendégéhez fordult:

- Az éjszakai szél hideg az Alpesekben, ön alaposan átfázhatott, uram.

Ahányszor szelíd mosolygással, igen barátságosan kiejtette ezt a szót: uram, az idegen férfi arca felragyogott. Az uram megszólítás egy fegyencnek ugyanaz, mint egy pohár víz a Meduza valamelyik hajótöröttjének. A becsületét vesztett szomjúhozza a megbecsülést.

- Rosszul világít ez a lámpa - mondta a püspök.

Magloire-né elértette a célzást, és a püspök hálószobájából kihozta a két ezüst gyertyatartót. Meggyújtotta a gyertyákat, és az asztalra tette.

- Plébános úr - mondta az ember -, maga nagyon jóságos. Nem vet meg engem. Nem űz ki a házából. Gyertyákat gyújt a kedvemért. Pedig nem titkoltam el, honnét jövök, s hogy szerencsétlen ember vagyok.

A püspök leült mellé, és enyhén megérintette a karját.

- El is hallgathatta volna. Ez nem az én házam, ez Jézus Krisztus háza. Ez az ajtó nem azt kérdi a belépőtől, hogy van-e neve, hanem azt, hogy van-e fájdalma. Ön szenved, ön éhezik és fázik; hozta Isten! És ne köszönjön meg semmit, ne mondja azt, hogy befogadtam az otthonomba. Ez a ház csak annak otthona, aki menedékre szorul. Tudja meg, hogy ön, aki átutazóban van, sokkal inkább otthon van itt, mint jómagam. Minden, ami itt van, az öné. Mi szükség van rá, hogy tudjam a nevét? Különben is, mielőtt még egy szót szólt volna, tudtam, hogyan kell önt neveznem.

Az ember csodálkozva nézett rá.

- Igazán? Tudta?

- Igen - válaszolt a püspök -, testvéremnek.

- Látja, plébános úr - kiáltott fel az ember -, amikor ide beléptem, nagyon éhes voltam. De ön oly jó hozzám, hogy nem is tudom, hogyan, elmúlt, már nem éhezem.

A püspök ránézett, és így szólt:

- Sokat szenvedett?

- Ó, az a vörös zubbony, a golyó a lábon, a kemény deszkapriccs, a hőség, a fagy, a kényszermunka, az a botozás! Dupla vas minden semmiségért. Sötétzárka egy szóért. Lánc még a betegágyon is. A kutyáknak, a kutyáknak is jobb soruk van! Tizenkilenc év! Negyvenhat vagyok. És most itt a sárga útlevél!

- Igen - szólt a püspök -, a szomorúság helyéről jön. De mondok valamit. Egy megtért bűnös könnyes arca jobban megörvendezteti az égi seregeket, mint száz igaz ember fehér ruhája. Ha szívében haraggal és embergyűlölettel távozott arról a gyászos helyről, szánalmat érdemel; ha a jóakarat, szelídség, békesség eszméit hozza magával, akkor különb, mint bármelyikünk.

Ezalatt Magloire-né felszolgálta a vacsorát. Vízből, olajból, kenyérből és sóból készült levest, egy kis szalonnát, egy darab ürühúst, fügét, friss sajtot és egy nagy rozskenyeret tett az asztalra. Saját jószántából még egy üveg mauves-i óborral is megtoldotta a püspök úr rendes vacsoráját.

A püspök arcát egyszerre a szíves vendéglátás mosolya derítette fel.

- Asztalhoz! - mondta élénken.

Ahogyan szokta, ha vendég volt nála, az idegent saját jobbjára ültette. Baptistine, most már tökéletesen nyugodt és természetes kedélyállapotban, a bal oldalán foglalt helyet.

A püspök elmondta az asztali áldást, aztán, szokása szerint, maga osztotta ki a levest. Az ember mohón nekilátott az evésnek.

Egyszerre megszólalt a püspök:

- Úgy látom, valami hiányzik az asztalról.

Magloire-né ugyanis csak a három feltétlenül szükséges terítéket tette az asztalra. Márpedig az volt a házirend, hogy ha a püspök úr valakit vendégül látott vacsorára, ártatlan kérkedés okából mind a hat pár evőeszközt mintegy kirakatba tették az abroszra. A fényűzésnek ez a látszata valami bájos gyermekdedséget vitt ebbe a csendes és komoly hajlékba, ahol a szegénység a méltóság rangjára emelkedett.

Magloire-né ezt a megjegyzést is elértette, szó nélkül kiment a szobából, és egy perc múlva még három pár evőeszköz csillogott szabályosan a három étkező elé téve.

 Victor Hugo:Nyomorultak - részlet

XII
A püspök dolgozik

Másnap hajnalban Bienvenu méltóságos úr a kertjében sétált, amikor nagyon izgatottan kiszaladt hozzá Magloire-né.

- Püspök úr, püspök úr - kiabált -, nem tudja nagyságod, hol van az ezüstneműs kosár?

- De igen, tudom - mondta a püspök.

- Jézus neve legyen áldott! - folytatta az asszony. - Nem tudtam elképzelni, hová lehetett.

A püspök az egyik virágágyból vette föl a kosarat. Most odaadta Magloire-nénak.

- Tessék, itt van.

- Hogyhogy? - hökkent meg Magloire-né. - De hiszen üres! Hát az ezüstnemű?

- Vagy úgy! Maga az ezüstneműt keresi? Arról nem tudok.

- Szentséges Atyaisten! Ellopták! Az a tegnap esti ember lopta el!

És ebben a szempillantásban, öregasszony létére meglepő fürgeséggel, a kápolnába futott, benézett az alkóvba, és visszament a püspökhöz. A püspök lehajolt, és sóhajtva nézett egy kalánfű-palántát, amelyet a virágágyra esett kosár összetört. Magloire-né kiáltására fölegyenesedett.

- Méltóságos úr, az ember eltűnt! Ellopta az ezüstöt!

Ahogy így jajveszékelt, pillantása a kert egyik sarkára tévedt, ahol látni lehetett a mászás nyomait. A fal párkánydísze letörött.

- Tessék nézni! Arra szökött. Átugrott a falon a Cochefilet utcába! Ó, a gyalázatos! Ellopta az ezüstünket!

A püspök egy pillanatig szótlanul állt, aztán komolyan ránézett Magloire-néra, és szelíden mondta:

- Először is, miénk volt az az ezüst?

Magloire-nénak elállt a szava a megdöbbenéstől.

Pillanatnyi csend lett, aztán megszólalt a püspök:

- Magloire-né, máris túl sokáig és jogtalanul tartottam magamnál ezt az ezüstholmit. A szegényeket illette. És ugyan ki volt az az ember? Nyilván szegény ember.

- Jézusom! - bizonykodott Magloire-né. - Nem magam miatt beszélek, nem is a kisasszony miatt. Nekünk igazán mindegy. Hanem méltóságod miatt. Mivel fog most már enni a méltóságos úr?

A püspök csodálkozva nézett rá.

- Ugyan! Hát nincs ónból való evőeszköz?

Magloire-né vállat vont.

- Az ónnak szaga van.

- Akkor hát bádogból.

Magloire-né sokatmondó fintort vágott.

- A bádognak íze van.

- Jó, majd eszünk fakanállal és favillával.

Néhány perc múlva leült reggelizni ugyanahhoz az asztalhoz, amelynél előző este Jean Valjeannal vacsorázott. Reggelizés közben a húga egy szót sem szólt, Magloire-né pedig magában dohogott. Bienvenu úr jókedvűen megjegyezte, hogy még fakanálra és favillára sincs szükség, ha az ember egy darab kenyeret akar tejbe mártogatni.

- Micsoda gondolat! - zsörtölődött Magloire-né, miközben ide-oda járt. - Szállást adni egy ilyen embernek! Méghozzá odafektetni saját szobája mellé! Még szerencse, hogy csak lopott! Szent Isten! Elgondolni is borzalom!

A püspök és húga épp föl akart kelni az asztaltól, amikor kopogtatás hallatszott.

- Szabad - mondta a püspök.

Kinyílt az ajtó. Különös és izgatott csoport jelent meg a küszöbön. Három férfi a gallérjánál tartott egy negyediket. Hárman csendőrök voltak. A negyedik Jean Valjean.

Egy csendőr őrmester, aki a csoport vezetőjének látszott, az ajtóból előrelépett, és katonás tisztelgéssel állt meg a püspök előtt.

- Méltóságos úr...

Jean Valjean, aki komoran és leverten állt, erre a szóra felkapta a fejét.

- Méltóságos úr! - mormogta. - Hát nem a plébános...

- Csönd! - szólt rá az egyik csendőr. - Ez itt a püspök úr őméltósága.

Eközben Bienvenu úr, oly élénken, ahogy magas korától kitelt, odalépett a csoporthoz.

- Á, ön az! - kiáltott fel, Jean Valjeanra tekintve. - Nagyon örülök, hogy látom. Igen ám, de én a gyertyatartókat is önnek adtam. Azok is ezüstből vannak, bizonyára megkaphat értük kétszáz frankot. Miért nem vitte el a gyertyatartókat az evőeszközökkel együtt?

Jean Valjean kerekre nyitotta a szemét, és ahogy a püspökre nézett, azt a kifejezést semmilyen emberi nyelv le nem írhatja.

- Így hát igaz, méltóságos úr - szólt a csendőr őrmester -, amit ez az ember állít? Találkoztunk vele. Úgy ment, mint aki eliszkol. Megállítottuk, kíváncsiak voltunk, mit visz. Ezeket az evőeszközöket...

- És azt mondta - vágott közbe mosolyogva a püspök -, hogy egy öreg pap bácsitól kapta, akinél éjszakára megszállt. Értem már. És önök visszahozták? Tévedés volt.

- Eszerint útjára bocsáthatjuk? - kérdezte az őrmester.

- Természetesen - válaszolt a püspök.

A csendőrök elengedték Jean Valjeant, aki hátratántorodott.

- Igazán szabadon eresztenek? - kérdezte csaknem artikulátlan hangon, mint aki álmában beszél.

- Igen, mehetsz az utadra, nem hallod? - szólt rá az egyik csendőr.

- Barátom, mielőtt távozik - szólt a püspök -, itt vannak a gyertyatartói. Fogja.

A kandallóhoz ment, levette a két ezüst gyertyatartót, és odaadta. A két nő szótlanul nézte, és egyetlen mozdulattal, egyetlen pillantással sem zavarta a püspököt.

Jean Valjean minden porcikája remegett. Gépiesen, révetegen vette át a két gyertyatartót.

- Most pedig - szólt a püspök - menjen békességben... Hogy el ne felejtsem, barátom, ha megint meglátogat, fölösleges, hogy a kert felé kerüljön. Jöhet-mehet bármikor az utcai ajtón. Éjjel-nappal csak kilincsre van csukva.

Aztán a csendőrökhöz fordult:

- Uraim, távozhatnak.

A csendőrök elmentek.

Jean Valjean olyan volt, mint akit ájulás környékez.

A püspök odalépett hozzá, és halkan mondta:

- Ne felejtse, sohase felejtse el, hogy megígérte: ezt a pénzt arra fogja felhasználni, hogy becsületes ember legyen magából.

Jean Valjean, aki nem emlékezett, hogy bármit is megígért volna, nem bírt megszólalni. A püspök erősen hangsúlyozva beszélt. Ünnepélyesen folytatta:

- Testvérem, Jean Valjean, nem vagy többé a gonoszé, hanem a jóé. Megvásárolom tőled a lelkedet; elveszem a sötét gondolatoktól, a romlás szellemétől, Istennek adom át.

Victor Hugo: Nyomorultak - részlet

Ki lehetett Madeleine az eddig megismert szereplők közül?

Ötven év körüli férfi volt, nagyon gondterhelt, de jó szándékú embernek mutatkozott. Mindössze ennyit lehetett róla mondani.

Hála újításának, amellyel a helybeli ipart oly bámulatos gyorsasággal föllendítette, Montreuil-sur-Mer jelentős kereskedelmi központtá lett. Spanyolország, mely igen sok fekete zsettet fogyaszt, minden évben óriási mennyiséget rendelt ebből a cikkből. Ebben a kereskedelmi ágban Montreuil-sur-Mer majdnem vetélkedett Londonnal és Berlinnel. Madeleine nyeresége akkora volt, hogy már a második évben nagy gyárat építtethetett, két tágas műhellyel; az egyikben a férfiak, a másikban a nők dolgoztak. Aki éhezett, jelentkezhetett nála, biztosan kapott munkát és megélhetést. Madeleine apó a férfiaktól jóakaratot, a nőktől jó erkölcsöt, mindenkitől becsületességet követelt. A munkahelyet azért osztotta ketté, hogy elkülöníthesse a két nemet, s hogy a lányok meg az asszonyok erényesek maradjanak. Ebben hajthatatlan volt. Ez az egyetlen dolog, amiben némi türelmetlenséget tanúsított. Ezt a szigorúságot az is indokolta, hogy Montreuil-sur-Mer katonai helyőrség volt, így hát bőséges alkalmat kínált a kicsapongásra. Madeleine apó jövetele jótétemény volt, jelenléte valósággal gondviselésnek számított. Mielőtt odaköltözött, minden pangott a környéken; most mindent fölélénkített a munka egészséges elevensége. Friss vérkeringés hevített mindent és hatolt el mindenüvé. Megszűnt a munkanélküliség és a nyomor. Nem volt oly silány zseb, hogy ne csörgött volna benne némi aprópénz, és nem volt oly szegényes hajlék, ahová ne jutott volna el egy kevés öröm.

Madeleine apó bárkit fölfogadott. Csak egyet kívánt: légy becsületes ember, légy tisztességes nő.

Mint mondottuk, ebben az általános tevékenységben, melyet ő indított el, és amely körülötte forgott, Madeleine apó vagyont szerzett, de ami egyszerű kereskedőembernél eléggé különös, éppenséggel nem látszott rajta, hogy ez lett volna a fő törekvése. Úgy látszott, többet törődik másokkal, mint önmagával. 1820-ban úgy tudták, hogy hatszázharmincezer frank betétje van a Laffitte-bankháznál. De mielőtt ezt az összeget félretette volna, több mint egymilliót áldozott a városra és a szegényekre.

A kórház rosszul volt ellátva; tíz új ágyat alapított benne. Montreuil-sur-Mer két részből áll: az alsóvárosból és a felsővárosból. Az alsóvárosban, ahol ő is lakott, csak egy iskola volt, omladozó, roskatag épület. Két új iskolát építtetett, egyet a lányoknak, egyet a fiúknak. Saját zsebéből megduplázta a két tanító sovány hivatalos fizetését, s mikor valaki ezen elcsodálkozott, azt felelte: "Az állam két első hivatalnoka a dajka és a tanító." Ugyancsak saját költségén óvodát alapított, ami akkor még majdnem ismeretlen valami volt Franciaországban, továbbá segélypénztárt elaggott és megrokkant munkások részére. Gyártelepe körül hamarosan egy új városnegyed keletkezett, ahol sok szűkölködő család lakott; ezeknek ingyenes gyógyszertárt létesített.

Eleinte, a kezdet kezdetén, egyes lelkek azt mondták rá: "Élelmes fráter, meg akar gazdagodni." Mikor aztán látták, hogy előbb a környéket gazdagítja és csak azután önmagát, ugyanazok a jótét lelkek ráfogták, hogy nagyravágyás fűti. Ez annál is valószínűbbnek látszott, minthogy ez az ember vallásos volt, sőt gyakorolta is a vallást, amit abban az időben nagyon jó néven vettek. Minden vasárnap csendes misét hallgatott. A kerület képviselőjét, aki mindenkiben vetélytársat szimatolt, mindjárt kezdetben nyugtalanította ez a vallásosság. A képviselő, aki annak idején a Császárság törvényhozó testületének is tagja volt, ugyanazokat a hitelveket vallotta, mint a Fouché néven ismert szerzetes, a későbbi Otranto hercege, akinek pártfogoltja és barátja volt. Titokban jóízűen nevetett Isten létén. De amikor látta, hogy Madeleine, a gazdag gyáros eljár a reggel hétórai csendes misére, képviselőjelöltet gyanított benne, és elhatározta, hogy túltesz rajta. Egy jezsuitát választott gyóntatónak, és megjelent a nagymisén meg a vecsernyén. Abban az időben, aki érvényesülni akart, a szó szoros értelmében toronyiránt szaladt a templomba. Ennek a lelki kényszernek nemcsak az Úristen látta hasznát, hanem a szegények is, mert a nagyságos képviselő úr is tett két ágyalapítványt; az új kórházi ágyak száma ezzel tizenkettőre szaporodott.

Így álltak a dolgok 1819-ben, amikor egy reggel a városban híre futott, hogy a király Madeleine apót a megyefőnök javaslatára, a környék lakóinak tett szolgálatainak elismeréseként Montreuil-sur-Mer polgármesterévé készül kinevezni. Azok, akik az újonnan jöttet nagyravágyónak bélyegezték, lelkesen ragadták meg az alkalmat, amin mindenki kapni szokott, hogy hangoztassák: No, mit mondtunk? Egész Montreuil lázban volt. A hír igaznak bizonyult. Néhány nap múlva a Moniteur közölte a kinevezést. Másnap Madeleine apó kijelentette, hogy a kinevezést nem fogadja el.

Ugyanebben az évben a Madeleine apó új eljárásával készült gyártmányok ott szerepeltek az ipari kiállításon. A zsűri felterjesztése alapján a király a feltalálót a becsületrend lovagjává nevezte ki. A kisvároson újból végigfutott az izgalom. Hát persze, kitüntetésre pályázott! Madeleine apó azonban visszautasította a lovagkeresztet.

Rejtvény volt ez az ember. A jótét lelkek azzal húzták ki magukat a zavarból, hogy azt mondták: "Csak valami kalandorféle lehet!"

Nyilvánvaló volt, hogy a környék sokkal tartozik neki, a szegények meg éppen mindent neki köszönhettek. Oly sok hasznot hozott, hogy tisztelni kellett, és oly jóságos volt, hogy végül is meg kellett szeretni. Munkásai különösen rajongtak érte, és ő valamilyen bánatos méltósággal fogadta ezt a rajongást. Mikor bebizonyosodott, hogy gazdag ember, a "jótársaságbeliek" köszöntek neki, és városszerte Madeleine úrnak emlegették. Munkásai és a gyermekek továbbra is Madeleine apónak hívták, és ő ennek örült a legjobban. Ahogy nőtt a tekintélye, egyre sűrűbben kapott meghívásokat. A "társaság" kezdte magának követelni. Montreuil-sur-Mer kis szalonjai, melyek kezdetben, persze, gőgösen elzárkóztak az iparos elől, most tárt ajtókkal várták a milliomost. Ezer előzékenységgel csábították. De ő nem állt kötélnek.

A jótét lelkek ekkor is kivágták magukat:

- Tudatlan és faragatlan ember. Azt se tudjuk, honnan jött. Nem is találná fel magát a társaságban. Még az se bizonyos, hogy tud olvasni.

Mikor látták, hogy sok pénzt keres, azt mondták rá: kalmár. Mikor látták, hogy szórja a pénzt, azt mondták: törtető. Mikor látták, hogy visszautasítja a megtiszteltetéseket, azt mondták: kalandor. Mikor látták, hogy nem kér az előkelő társaságból, azt mondták: sült paraszt.

1820-ban, öt évvel azután, hogy Montreuilben megtelepedett, a szolgálatok, melyeket a környéknek tett, annyira szembeszökők voltak, a lakosság óhaja annyira egyhangú, hogy a király újból kinevezte a város polgármesterévé. Megint elutasította a tisztséget, de a megyefőnök nem fogadta el az elutasítást, s miután az előkelőségek kérlelték, a nép pedig nyílt utcán esedezett hozzá, a nagy unszolásra végül beleegyezett. Általános vélemény szerint főként egy egyszerű öregasszony csaknem ingerült megjegyzése bírta elhatározásra, ahogy a háza küszöbéről mérgesen odakiáltott neki:

- A jó polgármester haszon a közre. Illik-e, hogy valaki visszahúzódjék, amikor alkalma van jót cselekedni?

Felemelkedésének ez volt a harmadik szakasza. Madeleine apóból Madeleine úr, Madeleine úrból polgármester úr lett.