Irodalom

A projekthez tartoznak ezek a segítő szövegek. Romantikus tájak és helyszínek.

Jókai Mór: Az arany ember

A Vaskapu

Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négymértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna.

A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti tűz repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem bírnak alkotni.

Az egyik isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegy tetején elszórt tengercsigák kövületei, a Veterani-barlang ásatag tengerlakó saurusai; a másik istenről beszélnek a bazaltok a Piatra Detonatán; a harmadikat, a vaskezű embert hirdeti a sziklába vágott hosszú padmalypart, egy országút, melynek boltozata is van; az óriási kőhíd oszlopmaradványai, az emléktábla a szikla oldalába domborműként vésve, s a meder közepébe vágott százlábnyi széles csatorna, melyen nagyobb hajók járhatnak.

A Vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt.

Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kőszálak, és oszlopokkal, melyek toronymagasak, csodálatos kolossz-alakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a képzelem szentek szobrait látja, s e templom csarnoka négymértföldnyi távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat, más falcsoportokkal, más csodaalakokkal; egyik fal sima, mint a csiszolt gránit, vörös és fehér erek cikáznak végig rajta: rejtelmes istenírás betűi; másutt rozsdavörös az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, néhol a gránit rézsút dűlt rétegei mutogatják a titánok merész építkezésmódját; s az új fordulónál már egy gót templom porticusa jő elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsú, egymáshoz tömött bazaltpilléreivel, a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja: ott a kén virágzik. Ércvirág az. De élő virággal is díszlenek a falak; párkányaikról, repedéseikben mintha kegyeletes kezek zöld koszorúi függnének alá. Azok óriási lombfák, fenyők, miknek komor tömegét az őszi dércsípte bokrok sárga és piros füzérei tarkítják.

Egyszer-egyszer megszakítja a végtelen, a szédületes kettős falazatot egy benyíló völgykebel, melyen keresztül egy rejtett, emberlaktalan paradicsomba látni. Itt a két sziklafal között mély, komor árny borong, s a nappali sötétbe, mint valami tündérvilág mosolyg be a napsütötte völgy képe, vadszőlő erdejével, melynek érett, apró, piros bogyói színt adnak a fáknak; tarka leveleik szőnyeget vonnak rájuk. Emberlak nem látszik a völgyben, keskeny patak kanyarog tisztásán végig, abból gyanútlan szarvasok isznak; a patak aztán mint egy ezüst sugár omlik alá a sziklamartról. Ezeren és ezeren elhaladnak e völgy előtt, s mindenki azt gondolja magában: vajon mi lakhatik ebben?

Aztán elmarad a völgy, s ismét más templomi kép következik, a többinél még nagyobb, még rettenetesebb: a két fal száznegyven ölnyire közeledik már egymáshoz s háromezer lábnyira az éghez: az a messze kiálló szikla a tetőn a Gropa lui Petro: a Szent Péter sírja, mellette kétfelől a másik két titáni kőalak két apostoltársa.

S e két fal között foly alant a kőmederben a Duna.

Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

A Notre-Dame

Nem kétséges, hogy a párizsi Notre-Dame-templom még napjainkban is fenséges és nagyszerű épület. Ám ha mégoly szépen öregedett is meg, nehéz megállni, hogy ne sóhajtozzék és méltatlankodjék az ember a megszámlálhatatlan rontás és csonkítás láttán, amellyel az idő és az emberek egyaránt pusztították e becses műremeket, nem tisztelvén sem Nagy Károlyt, aki az alapkövét rakta volt le, sem Fülöp Ágostot, ki a zárókövét illesztette a helyére.

Székesegyházaink agg királyának arcán minden egyes ránchoz egy-egy forradás is társul. Tempus edax, homo edacior. Ezt szívem szerint így fordítanám: az idő vak, az ember ostoba.

Ha időnk engedné, hogy az olvasóval sorra végignézzük az ódon templomon a pusztítás minden nyomát, a legcsekélyebbnek az idő bűnrészessége bizonyulna, s a legsúlyosabbnak az embereké, kiváltképpen a szakembereké. Szakembereket kell mondanom, mivel akadtak közöttük egyedek, akik építészeti címmel hivalkodtak az utóbbi két évszázadban.

Először is, hogy csak néhány kiemelkedő példát idézzünk, bizonyára alig akad szebb építészeti alkotás, mint ez a főhomlokzat, amelyen folyamatosan s mégis egyszerre tárul a szemünk elé a három csúcsíves kapuzat, a huszonnyolc királyfülke kicsipkézett, hímes szalagja, az óriási középső ablakrózsa, kétfelől, mint pap mellett a szerpap és az alszerpap, egy-egy oldalablakkal, a magas és karcsú, lóhere-mérműves árkádívsor, amely súlyos, lapos tetőt hordoz légies oszlopocskáin, végül a két tömör, fekete torony, palaereszeivel; egy nagyszerű egésznek harmonikus részei, öt gigászi emeletben egymás fölött, sokaságukban is áttekinthetőn; szobrászat, kőfaragás és cizellálás számtalan részletének lenyűgöző egyesülése az egésznek nyugalmas nagyságával; nagyszabású kőszimfónia, ha szabad így mondanunk; egy ember és egy nép óriás alkotása, sokrétű és mégis egységes, akár az Iliász vagy a francia népballadák, amelyekkel egy tőről sarjadt; egy kor egyesített erőinek csodás terméke, minden darab kövén százféle módon burjánzik a művész lángelméjétől rendbe kényszerített szertelen munkás-képzelet; egyszóval emberi alkotás, hatalmas és termékeny, mint Isten alkotása, amelytől mintha kettős természetét: a változatosságot s az örökkévalóságot is elragadta volna.

Jókai Mór: Fekete gyémántok

Egy föld alatti mély üreg tárul elénk.

S mintha nem volna elég a sötétségre az, hogy a barlang a föld alatt van, még azonfelül a falai is feketék, oldala, boltozatja fekete. Kőszénből van.

A fenekét egy nagy fekete tükör képezi. Valami tó, sima, mint az acél.

E sima tükrön egyetlen úszó fény vet maga körül valami világot, egy Davy-lámpa sodronyhálótól fátyolozott világa. Egy férfi evez egy keskeny csónakon.

E kétes fénynél, amint a lélekvesztő tova sikamlik, magas, tömör száloszlopok látszanak kiemelkedve a tó vizéből egész fel a boltozatig; karcsú oszlopok, mint egy mór palota pillérjei. Azok az oszlopok félig fehérek, félig feketék. Bizonyos magasságig mintha feketére volnának edzve: azon felül világos színük van.

Mik ezek az oszlopok?

Kővé vált pálmák és píniák törzsei; a pikkelyek, a gyűrűk még kivehetők rajtuk.

Hogyan kerültek azok ide? A kőszénbányák fölötti rétegekben szoktak e kővé vált óriás sudarak lakni; de hogy szálltak ide alá? Egy egész világ választja el őket egymástól. Hogyan lett belőlük oszlopzat e kőszénüregben?

A kőszénréteg bizonyosan meggyulladhatott egyszer magától, s addig égett, míg a fölötte levő réteg talajából a meszesült burkokból e kővé vált kolosszok lezuhantak belé. Azoknak nem ártott meg a tűz, megmaradtak sziklának.

A kőszénbánya sokszor meggyulladt magától, annak az okát minden újonc tudja; de hogy mi oltotta el? Ez a kérdés.

A keskeny lélekvesztőt alá s fel hajtja az evezőlapáttal a bennülő hajós.